2013. május 24., péntek

Inanitas

Kedves nemvalószínű hogy létező olvasóin!

Tegnap késő délután elment valaki, aki testvér és barát volt egyszerre. Aki az életemből több időt töltött velem mint amennyit nem. A kutyám Sírius 2003 decemberében született. Majd' 10 évig volt hűséges társ.

Mikor megérkezett hozzánk már túl voltunk egy traumán, mivel a tesója szívbeteg vol. Dönthettünk volna egy hörvsög vagy egy horvátországi nyaralás mellett, de mi egy új kutyust választottunk. Soha, egy percig se bántam meg! Annyira bátor kölyök volt, hogy még a tálkájától és a hűtőtől is félt. A hóban elsüllyedt, olyan picúr volt. Olyan örömmel csóválta a kis, még ki nem bomlott farkát, mintha minden percben valami huncutságon törné a fejét. Szana-szét rágta a dohányzó asztalunkat, amit csak pár éve cseréltünk le.
Ha valami sunyi dolgot csinált, vagy ha anyával cukkoltuk egymást.. vagy ha csak valami vidám dolog történt, de néha olyankor is, ha nem történt semmi olyan emberien vigyorgott, ahogy még egy kutyát se láttam. Vagy amikor a hátára görgettük, a fülei szétterültek és a nyelve kilógott a szájából úgy mosolygott ahogy egy kisgyerek ha csiklandozzák. 
Voltak nézeteltéréseink, de ahogy a labda után trappolt, mint egy kis ló, minden düh elszállt. A túrák alatt lógó/lobogó nyelvvel, farokcsóválva rohangált össze-vissza utánunk. Rakoncátlan és makacs volt.

Az utolsó sétánkon már látszott rajta, hogy nem önmaga. A kedvenc labdáját hozta, Monfortot, de már nem volt kedve játszani. Bevallom már akkor sírtam. Ahogy ott feküdt előttem a fűben, és alig tudott felállni..

Eddig is voltam egyedül itthon, de csak most tudom igazán, mi is az, egyedül lenni. A tükrös szekrény előtt üresség fogad ha oda nézek és már az ajtó elől se jön a nyüszögés, ha valakit megugat álmában. Nem jön ide, hogy simogassam és nem hozza a labdáját, hogy vigyem le sétálni. Nem morog a szekrény előtt fekve, alá bebámlva, jelezve, hogy ott van be gurulva a labdája. Ha főzünk, vagy csak be megyünk a konyhába nem ül be a jobb sarokba és nem néz fel ránk izgatottan, pedig tudja, hogy nem nagyon kap semmit. 
Nem néz többet olyan szemrehányóan, ha nem visszük le. Nem nyüszög a zárt kityaajtó előtt fekve ha magányos. Nem menekül be anyáék hálószobájába ha villámlik vagy szilveszterkor ha tüzijátékoznak. 
Hiányozni fogy a szájszaga és ahogy Balatonon direkt mellettünk rázza meg magát miután megfürdött, aztán huncutan a sárba dörgölőzik. Amikor a fejét az ölembe/ölünkbe tette hogy simogassuk aztán nyálfoltokat hagyott maga után. Ahogy az asztal mellé ül és kunyizik, hátha csurran-csöppen valami. Ahogy minden érkezőnek örül, még apának is, aki mindig távolságtartó és szigorú volt vele. Az a szomorú tekintet, ahogy nézi az ajtót ha elmegyünk és a mosoly az arcán mikor puszit dobunk neki és azt mondjuk: " Mindjárt vissza jövünk. Légy jó fiú!"..

2013. május 23-án délután Sírius egy példásan hűséges és makacs kutya elment. Egerben, a kertben nyugszik Joy, Pepi és Kandúr Bandi mellett. Bár nem ismerte őket, de olyan könnyen barátkozott, hogy annak ellenére, hogy Pepi és Kandúr macskák voltak, szerintem mindenképpen boldog lesz velük, és ők majd vigyáznak rá.

Légy jó fiú!