F3k3t3

Üdv mindenkinek!

Nagyon beteg dologra készülök. Dee azt hiszem, hogy ennek megértéséhez beszélnem kéne kicsit az elmúlt időszakról.
Minden azzal kezdődött, hogy a szerkesztőség néhány tagjával úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy HH Univerziumot. Így van, szerepjátszani akartunk. Persze, lehet csatlakozni bárkinek, ugyanis rájöttünk, hogy hárman vagyunk. Az pedig egy általam megálmodott világba igen szerény szám. A mesélőmmel, Mosómedvével egészen jól összejöttünk. Imádom a stílusát és jól irányít. Persze igazából még sose láttam, nem találkoztunk.
És itt érünk el ahhoz, hogy úgyérzem nem vagyok komplett. Mosómedve egy hétre sielni vagy boardozni.. azt hiszem inkább az.És hiányzik Zyrium. Szóval találtam a facebookon egy csoportot, ahol elmebetegeket megtestesítve kell játszani a halál után. Imádom. És már a karakterem is körvonalazódni a fejemben.




Valami vidámabb téma.
Utálom az életemet. Egyre többet álmodok a halálról. Van egy álom ami nagyon élesen ég bennem.

Carinával sétálok egy bányában. Lefelé vezet az út. Egyszer csak egy városrészbe érünk. Forgalommal, autókkal, emberekkel, épületekkel. Egy kórház előtt haladunk el és valamiért megállunk, mellettünk a kocsisor is megáll. Lenézünk, és egy groteszkül alacsony, lila, nyitott tetejű kocsiba, és egy fonott rasztahajú néger férfi ült benne. Mögülünk egy kopasz fekete férfi lépett elő és kirángatta a másikat a kocsiból. Ekkor láttuk meg, hogy a lába helyén robot lábak vannak. A másik néger letépte a robotlábakat és eldobta a sérültet. Az felénk kezdett mászni. Közben a háttérben már lövöldöztek. Carinának ekkor feltűnt, hogy az egyik felni nem áll jól és meg akarta igazítani. El akartam rángatni, mert a lövéek egyre közelebb kerültek, de azt mondta, hogy majd jön. Elindultam felfele, és ahogy kiértem a bányából, mindenki szemrehányóan nézett rám, hogy miattam halt meg és hogy lehettem ilyen önző.

Kellemes estéim vannak, ahogy mondjátok. Élvezem az alvást. Ja persze igen naná.



Készül az Erasmusos motivációs levelem. Hát egy őskáosz az egész a fejemben. Egyszerűen abbani is kezdek bizonytalan lenni, hogy akarom én ezt az egészet.
Igen, tudom lehetőség, meg minden fityfene. Tudom.. Éppen ezért is jelentkezem.

A helyzet az, hogy arra ébredtem rá, hogy az ember egy visszataszító teremtmény, főleg fejlettségéből adódóan.
Ismerjük az időt és akarva akaratlanul le akarjuk győzni. Magunk alá akarjuk gyűrni de nem vesszük észre, hogy ezt a legyűrési kényszerünket kivetítjük egymásra. Egymáson taposva próbálunk mi gyorsabban futni mint az idő. Pedig nála senki nem fut gyorsabban.
Állandó kapcsolatot létesítünk egymással, nem maradnak titkaink és az agy már olyan szinten megosztott figyelmere hangolódik, specializálódik, hogy például ha semmit téve kell ülni egy filmen, vagy egy előadáson akkor az már nem köt le minket. Valamit csinálni kell közben. Neeem ez nem bűn, csak visszataszító. Vagy nem is tudom. Talán inkább legyen csak pusztán fura.
A szeretet. Korcs már csak a mai világban. Olyan kevés ember van aki valós dolgokat érez. Például a pót apukám. Valaha, biztos vagyok benne, hogy egy érző kisfiú volt. De mára már csak egy a fűtől és a piától rémesen lelassult ember aki mindenből és mindenkiből viccet csinál még ha komolyan beszél is. De ez..

Ez senkinek nem a hibája. Próbáljuk legyőzni magunkat, egymást, az időt és persze a halált. De mi is lenne az amit egy örökké valóságon át csinálnánk?
Tedd fel magadnak a kérédést:

Ha most azonnal lehetőséget kapnál arra, hogy te, és másik két ember akit te nevezel meg örökké éljetek és sebezhetetlenné váljatok. Kik lennének azok, és mit kezdenél ezzel a hatlommal?

Aztán jönne egy kis bonyodalom, mert a hang, ami ezt adta, így szólna, miután már elfogadtad és másik két társadat is belerángattad:

Öt évente, sebezhetővé váltok, és aki legyőzi egyikőtöket a helyére állhat.

Mondd csak mit lépnél?

Kellemes estét.
Valar Dohaeris