Nagyon beteg dologra készülök. Dee azt hiszem, hogy ennek megértéséhez beszélnem kéne kicsit az elmúlt időszakról.
Minden azzal kezdődött, hogy a szerkesztőség néhány tagjával úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy HH Univerziumot. Így van, szerepjátszani akartunk. Persze, lehet csatlakozni bárkinek, ugyanis rájöttünk, hogy hárman vagyunk. Az pedig egy általam megálmodott világba igen szerény szám. A mesélőmmel, Mosómedvével egészen jól összejöttünk. Imádom a stílusát és jól irányít. Persze igazából még sose láttam, nem találkoztunk.
És itt érünk el ahhoz, hogy úgyérzem nem vagyok komplett. Mosómedve egy hétre sielni vagy boardozni.. azt hiszem inkább az.És hiányzik Zyrium. Szóval találtam a facebookon egy csoportot, ahol elmebetegeket megtestesítve kell játszani a halál után. Imádom. És már a karakterem is körvonalazódni a fejemben.
Valami vidámabb téma.
Utálom az életemet. Egyre többet álmodok a halálról. Van egy álom ami nagyon élesen ég bennem.
Carinával sétálok egy bányában. Lefelé vezet az út. Egyszer csak egy városrészbe érünk. Forgalommal, autókkal, emberekkel, épületekkel. Egy kórház előtt haladunk el és valamiért megállunk, mellettünk a kocsisor is megáll. Lenézünk, és egy groteszkül alacsony, lila, nyitott tetejű kocsiba, és egy fonott rasztahajú néger férfi ült benne. Mögülünk egy kopasz fekete férfi lépett elő és kirángatta a másikat a kocsiból. Ekkor láttuk meg, hogy a lába helyén robot lábak vannak. A másik néger letépte a robotlábakat és eldobta a sérültet. Az felénk kezdett mászni. Közben a háttérben már lövöldöztek. Carinának ekkor feltűnt, hogy az egyik felni nem áll jól és meg akarta igazítani. El akartam rángatni, mert a lövéek egyre közelebb kerültek, de azt mondta, hogy majd jön. Elindultam felfele, és ahogy kiértem a bányából, mindenki szemrehányóan nézett rám, hogy miattam halt meg és hogy lehettem ilyen önző.Kellemes estéim vannak, ahogy mondjátok. Élvezem az alvást. Ja persze igen naná.
